Egy kis töri összefoglaló M.J. módra (: Azaz ez egy kérdéssor volt, amit a töritanárunk állított össze. Nos ezek a pontok itt azokra a kérdésekre való válaszok. Sajnos a kérdéseket nem volt annak idején időm leírni, de szerintem a kiemelt részek elég egyértelműek... (:

1. A régészet (archeológia) a régi korok kultúráit, jellegzetességeit, szokásait tanulmányozza különböző leletek alapján. A régészek munkája, és leggyakoribb módszere az ásatás, amikor a föld-, víz alól, barlangokból tárják fel pontos tervek alapján a múltbeli értékek (épületek, templomok, sírok, különféle tárgyak, állatok) maradványait, leleteit.

Fő régészeti korszakok:

- paleolitikum (pattintott kőkorszak)

- mezolitikum (átmeneti kőkor)

- neolitikum (csiszolt kőkorszak)

- rézkor

- bronzkor

- vaskor

- római kor

- népvándorláskor

A múzeum az emberiség kultúrfejlődésére vonatkozó tárgyi és egyéb emlékeket, leleteket gyűjtő, feldolgozó, rendszerező és másoknak bemutató kulturális intézmény.

2. Zsákmányoló ember: az őskori ember kezdetben mindent a természettől szerzett, avagy azt vette el, amit a természetben talált. Életmód: vadászat (szárazföldi állatok, madarak), halászat (vízi élőlények) és gyűjtögetés (bogyók, ehető gyökerek, gombák… stb.). Különféle eszközök (fegyverek): marokkő, íj, nyíl, dárda, háló, lándzsa, szigony.

Termelő ember: a termelő ember már nem csak a természettől zsákmányol, hanem maga is termel élelmet, állatokat tenyészt. Tevékenységek: földművelés (árpa, búza, rozs, köles), állattenyésztés (vadjuh»juh,hegyi kecske»kecske, sakál vagy farkas»kutya, vaddisznó»házi sertés, vad tulok»szarvasmarha…stb.). Eszközök: ásóbot, faeke, kapa (kő vagy agancs), sarló, őrlőkő.

3. Kheopsz piramisa: I. e. 2500 körül Kheopsz, Sznofru fáraó fia úgy döntött, hogy piramisát Gízában építteti meg. Az építményt hatalmas méretei miatt "nagy piramisnak" is nevezik. Méretei: 146,6 m magas és 227 m széles. Építéséhez 2,5 millió m³ követ használtak fel. Napjainkban a világ csodái közé tartozik.

Egyiptomi mumifikálás: A balzsamozók eltávolították a halott belső szerveit, melyeket kanópuszedényekbe tettek. A szívet meghagyták, mert az egyiptomiak szerint kellett a túlvilágra, hogy ott megmérjék, és ha könnyebb, mint Maat istennő madártolla, akkor a fáraó a Holtak birodalmába kerülhet. A halott testet szövettel és fûrészporral tömték ki és a vágásokat viaszlapokkal borították be. A testet száraz nátronnal, nátrium-karbonát és bikarbonát vegyülékével szárították ki. Ezt követõen vászonpólyába tekerték a testet (közben amuletteket helyeztek a lenvászonrétegek közé), azután szarkofágba helyezték, majd bárkán vitték az utolsó útjára.

4. A titánok (férfiak) és titaniszok (nők) a görög mitológiában Gaia és Uranosz első tizenkét gyermeke. Közülük Kronosz és Rheia leszármazottai a görög főistenek-nők (pl. Zeusz és Héra).

A küklopszok egyszemű óriások a görög mitológiában. Az első küklopszok szintén Gaia és Uranosz gyermekei.

A Hekatonkheirek (százkezűek) a görög mitológiában három testvér, akik az Ég és Föld, tehát Gaia és Uranosz nászából születtek. Nevük sorra Kottosz, Briareósz és Gügész volt. Mint ahogy a nevük is mondja, mindegyiküknek száz karja és ötven feje volt.

A labirintus a görög mitológia szerint szobákból és folyosókból álló áthatolhatatlan építmény, amelyet Minósz, krétai király parancsára Daidalosz, a legendás hírű ezermester készített.

5. Drakón (Kr. e. 7. század) athéni politikus, az első írásos görög törvények megalkotója.

Szolón (Kr. e. 638 k. – Kr. e. 558 k.) ókori athéni politikus, hadvezér, költő, a hét görög bölcs egyike volt. Nevéhez fűződik az ún. szolóni alkotmány megalkotása, azaz a timokratikus államberendezkedés létrehozása.

Kleiszthenész arisztokrata származású athéni politikus volt a Kr. e. 6. században. Az ő reformjai vezették be a demokráciát Athénban.

Periklész (i. e. 495 – i. e. 429) politikus, az athéni demokrácia egyik úttörője.

6. A Thermopülai csata a görög és perzsa hadseregek közt Kr. e. 480-ban lezajlott ütközet, melyre a Thermopülai-szorosban került sor. A Kr. e. 5. század elején a perzsák megpróbálták elfoglalni Görögország Európához tartozó részét. Kr. e. 490-ben 6000 athéni szállt szembe több mint 20 000 perzsa katonával. Annak ellenére, hogy a görögök voltak kevesebben, ők győztek. 10 évvel később pedig a perzsák feldúlták a görög félszigetet, és kifosztották Athént. Így végül tengeri ütközetre került sor, ahonnan a görögök kerültek ismét ki győztesen triériák segítségével. A perzsák többé nem tértek vissza.

7. Mondások: „pürrhoszi győzelem” – Pürrhosz mondta, aki Épeirosz és Makedónia királya volt elég rövid ideig. Kora egyik legnagyobb hadvezérének tartották.

„Hannibál a kapuk előtt!” – Vészkiáltás, mely Rómában hangzott fel Hannibál közeledtének a hírére.

„A kocka el van vetve” – mondta Julius Caesar, amikor Kr. e. 49. január 10-én átlépte a Rubicon folyót, és megindult Róma ellen. Ezzel vette kezdetét a Pompeius és Caesar polgárháborúja.

„Egyebekben pedig az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani!” – Marcus Porcius Cato szónok, író, hadvezér volt, aki legtöbb szónoklata végét evvel a mondattal zárta.

„Jöttem, láttam, győztem” – Ez volt Julius Caesar üzenete Róma Szenátusának a Kr. e. 47-ben II. Pharnakész pontusi király felett aratott győzelemről a Zelai csatában.

„Te is fiam, Brutus?” – Julius Caesar mondta a halálának pillanatában.

8. Római légió: eredetileg az egész római haderő, később annak csak egy csapatja, melynek létszáma különböző időben különböző nagyságú volt.

Cohors: a rómaiaknál eredetileg az egyes itáliai szövetséges államok által kiállítandó segélycsapatnak a neve.

A Centúria a százas létszámra utaló katonai és politikai egység volt az ókori Róma társadalmában és a római hadseregben.

9. Augustus, „az építkező császár”: a Római Birodalom első császára, a római történelem egyik legfontosabb alakja volt. Augustust még életében nagy megtiszteltetés érte, mert őróla nevezték el az év nyolcadik hónapját, innen ered az augusztus hónapunk. Ő építette ki Rómát, amit csupa márványépület ékesített. Három vízvezeték épült a város ellátására, elkészült az eredeti Pantheon és Augustus mauzóleuma.

Nero és Caligula „az őrült császárok”: Nero a Julius–Claudius-dinasztia utolsó római császára, Caligula unokaöccse, Claudius mostohafia. Zsarnoki tettei és hírhedt művészi ambíciói révén Nero a legismertebb ókori uralkodók egyike. Nero rögeszméje az volt, hogy az egész világ az életére akar törni. Mindazért, hogy megvédje magát, sok embert öletett meg, többek között a saját anyját is. Amikor Kr. u. 64-ben tűzvész tört ki, mely elpusztította Róma központját, Nerot vádolták a gyújtogatással. Nero 68. június 8-án öngyilkos lett.

Caius Caesar, közismert nevén Caligula római császár, Germanicus és Agrippina fia. Uralkodásának 8. hónapjában elméje elborult, és olyanokat tett, amire egy ép elméjű ember nem lett volna képes. Istennek tartotta magát, és azt képzelte, hogy szembe száll Jupiterrel a világ uralmáért. Családtagjai és népe közül is sokakat megkínzott, megöletett, pénzt vett el tőlük, miközben a gladiátorok és cirkuszi kocsisok között időzött. A polgárokat gladiátoroknak tűntette fel, és vadállatok elé dobatta őket, és végül saját lovát nevezte ki konzultársává. 41.jan. 21-én meggyilkolták.

Marcus Antonius, „a filozófus császár”: római politikus, hadvezér, Julius Caesar híve, a II. triumvirátus tagja, VII. Kleopátra egyiptomi királynő szeretője, aki az Octavianustól elszenvedett vereség hatására önkezével vetett véget életének. Nagy tehetségű hadvezér és kiváló szónok volt, az emberekkel való érintkezésében szeretetreméltó és ügyes, de szenvedélyeinek és érzéki vágyainak rabja maradt mindvégig.

10. „Isten ostora”: A nyugati legendákban Attila nevéhez csatolt jelző, később cime, melyet magának tulajdonít s végre az ő személyesítése. Attila az európai hunok utolsó és legnagyobb fejedelme volt. Kora egyik leghatalmasabb birodalmát uralta Közép-Európától a Fekete-tengerig és a Dunától a Balti-tengerig. A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát ma is „Isten ostoraként” ismerik, akinek neve a barbarizmus és a kegyetlenség szinonimájává vált. Halálának oka találgatott, egyesek szerint orrvérzése volt, és emiatt halt meg.

11. Csodaszarvas: A honkereső és honalapító hősökről szóló mondák vezérállatai közt a leggyakoribbak egyike a szarvas. Ilyennel, még pedig gímszarvassal, vagyis szarvastehénnel vezetteti a hunok őseit új hazájukba a Meotis vidékéről a gótok történetírója Jordanes nyilván pedig az ő nyomán, hazai krónikásunk Kézai.

Turulmadár: a magyar eredetmondák mitologikus madara. Kézai Simon szerint Attilától Géza fejedelem idejéig a koronás fejű turul volt a magyarság hadi jelvénye. Két mondában a legismertebb, az Álmos fejedelem születésében és a Honfoglalásban. Ábrázolták még szobrokon, díszítőelemként, pajzsokon, pénzérmén… stb.

Jurta: a vándorló nomádok, így a honfoglalás előtti magyarok lakhelye volt, henger alakú, kúpforma tetővel bíró, nemezzel fedettek.

Ópusztaszer: Árpád fejedelem és vezérei ezen a helyen tanácskoztak;itt is rendezték időnként az ország dolgait, és a helyet Szeri-nek nevezték el. Itt van a Szer-Monostora, és a Feszti-körkép is. Ópusztaszernek jelentős szerepe volt még a török-időkben is.

12. Fontos dátumok:

▪ 800. december 25. - III. Leó bizánci császár Rómában császárrá koronázza Nagy Károly frank uralkodót, s ezzel a római császárok jogutódjának nyilvánítja

▪ 1000. december 25. – Vajk-ot magyar királlyá koronázzák (később Szt. István).Államalapítás.

▪ 1217. - Szerbia első királyának megkoronázása (Stefan Prvovenčani). Szerbia Királyság lesz.

▪ 925. - I. Tomiszláv felvette a horvát királyi címet.

13. Kifejezések:

senior – idősebb, a család vagy valamely testület legidősebb tagja ill. a kollégiumi diákok választott ifjúsági vezetője (szeniorátus- nagycsaládban a legidősebb, még vezetésre alkalmas férfi örökölte a hatalmat)

vazallus – hűbéres, csatlós

lovag – a hűbériség korában lovon katonáskodó nemes

jobbágy – a hűbériség korában a földesúr földjén gazdálkodó paraszt, aki ennek fejében urának súlyos dézsmával és robottal tartozott, és személyes szabadságban is korlátozva volt

14. A középkori egyetemeken a hét szabad művészetet tanították, amelynek latin neve Septem Artes Liberales. Az elnevezés onnan ered, hogy ezek voltak „szabad emberhez méltók.” A hét szabad művészetet két további csoportra osztották:

I. Trivium (szóval, avagy szöveggel foglalkozó tudományág): grammatika, retorika, dialektica

II. Quadrivium: astronomia, aritmetika (számtan), geometria (mértan), musica

15. I. (Szent) István (-Vajk-) az első keresztény magyar király, aki a Kárpát-medence magyar törzseit vagy fegyverrel, vagy békés úton hajtotta uralma alá, a lázadásokat pedig leverte. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből létrehozta az egész Kárpát-medencére kiterjedő keresztény magyar államot és az ezer éves magyar törvénytár az általa alkotott törvényekkel kezdődik. Az államalapítás, és egyben az ő megkoronázása 1000 december 25-én (más értelmezések szerint 1001. január 1-jén vagy 1001. augusztus 24-én) Esztergomban volt.

16. Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, II András és IV Béla Árpád-házi királyok voltak, magas szintű műveltséggel, tudással. Kiváló hadvezérek, államvezetők voltak, törvénykönyvet iktattak be, és alkotmányt hoztak. Az ő uralkodásuk alatt Magyarország erős Királyság volt, nagy területekkel, művelhető földdel…stb.

17. Középkori magyar írásos, irodalmi emlékek: Gellért-legenda, Érdy-kódex, Intelmek könyve Imre herceghez (Libellus de institutione morum ad Emericum, 1013—1015), A tihanyi apátság alapítólevele (1055), Pray-kódex, Halotti beszéd és Könyörgés (1192—1995), Ómagyar Mária-siralom (1300 tájáról), Buda halála, Gesta Hungarorum, Képes krónika, Árpád-házi Szent Margit legendája, Szent István verses históriája, Siralomének a tatár dúlta Magyarországról, Példák könyve, Trója-regény, A halálra táncoltatott leány, Görög Ilona, Molnár Anna, Budai krónika.

18. 1456-ban a török megindult, és ostrom alá vette Nándorfehérvárat.

1456. július 21., 22-én Hunyadi János saját seregével – mely 200 hajóval is rendelkezett –, és a Kapisztrán János által toborzott parasztokból álló keresztesekkel fényes győzelmet arat a szultán többszörös túlerőben lévő seregén. Ez a győzelem Európában is visszhangra talált, s a nagy diadal tiszteletére azóta minden délben, Európa szerte meghúzzák a harangokat.

19. Stefan Dušan 1346-ban Szerbia első megkoronázott császára lett. Szkopje-t nevezte ki az országa fővárosának. Van pár olyan emlék is a városban, ami Dušan idejéből származik, ilyen például a kőhíd, amely a Vardar folyó két partját köti össze.

20. A száz éves háború: 1328-ban a francia király utód nélkül hal meg. Akinek jog szerint kellett volna követni őt a trónon az III. Edward lett volna, Anglia királya. Ám a francia urak VI. Fülöpöt választották helyette. 1337-ben III. Edward hadat üzent Fülöpnek. A háború több mint egy évszázadig tartott. Franciaország egy részét elfoglalták az angolok. Az országot feldúlták a harcok és a pestis. 1439-ben VII. Károly francia király győzedelmes hadjáratot indított a területek visszahódításáért. A háború 1453-ban ért véget a franciák győzelmével.

A ma élő angolok között valahányszor szóba kerül a százéves háború - még a nem kimondottan történelmi érdeklődésű emberek között is - biztos, hogy elhangzik a három nagy csata helyszínének neve: Crecy, Poitiers és Azincourt. A crécyi csata egyik legfontosabb ütközete volt a ma is létező francia falu, Crécy közelében. A modern gyalogos-íjász angol sereg megverte a lassú francia lovagsereget 1346-ban. Az íjászok a hosszú íjat (longbow) használtak. Ez tiszafából készült, a rugalmas háncsrész ellenállt a feszítésnek, míg a belső réteg a nyomást bírta jól. A szakszerűen elkészített longbow, ily módon egy, két komponensből álló természetes rugóként működött, és tekintélyes energia leadására volt képes. Az 1415-ben vívott azincourt-i csatában is a hoszzú íjé volt a főszerep, ugyanis Henriknek így sikerült elfoglalnia Normandiát és eljutnia Párizsig is.

21. Kolumbusz Kristóf olasz származású, tengerésztiszt, az amerikai kontinens felfedezője. Az első, Amerika földjére lépő európaiak a 10. századi viking hajósok voltak, de Amerika felfedezését az őhozzá kötik, noha még életében sem tudta meg, hogy Amerika partjain járt, nem az általa vélt Indiában és a kontinenst sem őróla nevezték el, hanem Amerigo Vespucciról. Vespucci olasz felfedező volt, aki Kolumbusz korában élt, többször járt Amerika partjainál, és egész a féli szélesség 52. fokáig eljutott. 1501–02 köré tehető az az időpont, mikor Vespucci önálló földrésznek nevezi ki ,,új felfedezését”, és ez által nevezik el róla a földrészt később, az ,,Újvilág” elnevezés után.

Fernando Cortez spanyol konkvisztádor, akinek nevéhez fűződik az Azték Birodalom meghódítása. Cortez a gyarmatosítók azon generációjához tartozott, amely véghezvitte Amerika spanyol gyarmatosításának első szakaszát. Az általa meghódított területeket Új-Spanyolországnak nevezték el.

Francisco Pizarro, spanyol konkvisztádor tudomást szerzett az Andok-hegyláncai között elterülő Inka Birodalomról. 1531 körül felderítőútra indult, és jól szervezett birodalmat találtak, de a rengeteg inka kincsre vágytak a legjobban. Leigázták a népet, elvettek tőlük mindent, és eltűntették az Inka Birodalmat a történelem süllyesztőjében…

22. Manufaktúra ipar: A manufaktúra ipar a nagy földrajzi felfedezések után jelent meg, és a céhes ipart váltotta fel. A céh és a manufaktúra közötti alapvető különbség az, hogy amíg a céhben egy ember az összes munkafolyamatot kézi erővel csinálja végig, addig a manufaktúrában már csak részfolyamatokat végez. A manufaktúrákban felismerték, hogyha bevezetik a munkamegosztást, ezáltal nem kell mindenkinek nagyfokú szakképzettséggel rendelkezni, valamint a mozdulatok automatizálódnak, és sokkal többet lehet termelni. A manufaktúrák értelemszerűen tömegcikkeket termeltek, de emellett foglalkoztak fémmegmunkálással és könyvnyomtatással, hajógyártással, az üveg- és drágakő-megmunkálással, és szintén manufakturális keretek között folyt bányászat és a hadiipar is. A manufaktúraipar körülbelül a XVII. századig tartott.

23. Luther Márton által kezdeményezett mozgalom elveiben a parasztság a társadalmi elégedetlenség elleni lázadásra való biztatást látta. 1517. október 31-én Luther Wittenbergben kiszögezte a vártemplom kapujára a 95 pontból álló vitairatát, melyben közhírré tette saját álláspontját, hitet téve az egyedül hit általi üdvözülés tana mellett, és elítélve a búcsúcédulák (feloldozó levelek) árusítását. A tételeknek rendkívüli hatása volt: futótűzként terjedtek a Német-római Birodalomban, és számtalan hívet szereztek maguknak. Luther tanaiból lettek később az evangélikusok.

Kálvin János Bázelban írta világhírű művét A keresztyén vallás rendszere címmel, amely őt az egész francia reformáció fejévé tette. Kálvin fő tanítása a predesztináció, az eleve elrendelés elve. Még az üzleti siker is az eljövendő megváltás jele. Az ember köteles erkölcsös és tevékeny életet élni. Kálvin a reformáció új irányzatát vitte sikerre Genfben, amelynek alapján a református egyházak világszerte ma is működnek. Rendszerét és a református egyházat kálvinizmus néven is szokás emlegetni. A kálvinizmus hívői a mai reformátusok.

Angliában, ahol a monarchia és Róma között már régebben jelentkeztek ellentétek, a reformáció hulláma politikai jelleget öltött, VIII. Henrik király nem kívánta kisajátítani az egyházi javakat. Az ellentét kirobbanására akkor kerül sor, amikor a pápa nem engedélyezte, hogy a király elváljon első feleségétől. Angliában is megszüntették a kolostorokat, az egyház javait pedig szétosztották a király leghűségesebb nemesei között. Ekkor fordították le a Bibliát angol nyelvre. Említésre méltó fejlemény még, hogy megmaradtak az egyházi dogmák (minden hivő számára kötelező tanítások) és a katolikus liturgia.

24. XIV. Lajos „a napkirály” 1643-ban, 5 éves korában lett király, de csak 1661-ben vette át a hatalmat. Franciaországot abszolutista állammá tette, melyben a király volt az egyeduralkodó. Utakat, csatornákat és hidakat építtetett, jelentősen megnövelte a francia kereskedelmi hadiflottát. Ő építtette Európában a legpazarabb palotát Párizs közelében, Versailles-ban. A kastély 47 évig épült, és 15 000 fős személyzet állt rendelkezésre a király, valamint az udvara számára. Lajos kedvelte a művészeteket, és segítette a művészet fejlődését, köztük a balettet. Ő táncolta a Napkirály Apolló szerepét Az éjszaka balettjében 1653-ban, és emiatt hívják őt Napkirálynak.

25. I. Ferdinánd a Habsburg-házból származó spanyol királyi herceg, 1522-től Ausztria főhercege 1526-tól magyar és cseh király, 1558-tól német-római császár. Csaknem egész életében harcolnia kellett Magyarországon a trónért és az ország megtartásáért. Az Oszmán Birodalommal szemben öt háborúban maradt alul és adót is kellett fizetni a Magyar Királyságért a szultánnak.

Szapolyai (Zápolya) János erdélyi vajda, 1526-tól haláláig I. János néven Magyarország választott királya. Az 1538-as váradi békeszerződésben Szapolyai megállapodik Ferdinánddal,hogy egymás királyságát kölcsönösen elismerik, de Szapolyai halálával az ország Ferdinándra szállhat. A titokban kötött béke a szultánt bosszúra ingerli, de János kiengeszteli (1539). Szapolyai feleségül veszi a lengyel Izabellát, kitől fia születik, János Zsigmond (1540). 1540 júl. 22. bekövetkezett halála előtt úgy intézkedik, hogy királyságát neje Izabella és a szultán gyámsága alatt fia örökölje. Sz. volt utolsó tényleges nemzeti királyunk. Érdeméül tulajdonítják a nemzeti függetlenség és önállóság szívós védelmezését, hibájául, hogy a török szövetség által megkönnyítette a török hódítás kiterjesztését Magyarországra. Székesfehérváron temették el.

26. Zrínyi Miklós, gróf horvát bán, Zala és Somogy vármegyék főispánja, nagybirtokos főnemes, költő, hadvezér és politikus. Legismertebb műve a Ne bántsd a magyart – Az török áfium ellen való orvosság (1661), melyben Machiavelli hadi tanait nagy önállósággal alkalmazta a hazai viszonyokra. E művében is a legerősebb nemzeti lelkesedés lobogja körül az állandó magyar hadsereg felállításának, a haza felszabadításának és a régi magyar nagyság helyreállításának gondolatát.

27. II. Rákóczi Ferenc 1703-ban, Brezánban kelt kiáltványával indította el a Habsburg hatalom ellen vívott, 8 éven át tartó szabadságharcot. A hadsereg megszervezésével Esze Tamást bízta meg és "Cum Deo pro Patria et Libertate" (Istennel a hazáért és a szabadságért) feliratú zászlókat adományozott a kapitánynak. A meginduló harcok eredményeként, ha csak átmenetileg is, létrejött az állandó hadsereg, a szabad magyar állam. Bár a szabadságharc végül elbukott, Rákóczi a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakjává vált, s a "hivatalos" forrásokon túl számtalan ének, népdal, legenda szerű történet őrzi a mai napig az emlékét.

28. Kifejezések:

harács – a mohamedán államokban nem mohamedán alattvalóktól szedett adó

véradó – a kiskorú gyermekek Konstantinápolyba való elhurcolása

tímár – török hűbérbirtok

zijamet – szpáhi birtok, tulajdonosa a záim

khász – a török hódoltság korában az a szolgálati, javadalmi birtok, elsősorban a szultán birtoka

szpáhiluk – a szpáhik részére adományozott hűbérbirtok

29. Az első szerb felkelés 1804 januárjában Orašac faluban összegyűltek a szerb vezetők, és fegyveres felkelésre szólították fel a népet. A felkelés élére Djordje Petrović-Karadjordjét választották. A felkelés célja kezdetben a török visszaélések enyhítésére irányult, a későbbiekben azonban megjelent célkitűzései között a török uralom alóli végleges felszabadulás, és a szerb nemzetállam kialakítása. A szerb felkelés kudarcba fulladt.

A második szerb felkelés az első felkelést követő megtorlások vezetője, Szulejmán pasa ellen irányult. 1815. április 23-án Takovón megtartották a hagyományos szábort, ahol Miloš Obrenović-ot választották meg a felkelés vezetőjének. Obrenović vezetésével, és orosz támogatással 1833-ra sikerült kivívni a Szerb Fejedelemség nemzeti autonómiáját.

30. Mária Terézia a Habsburg-házból származó osztrák uralkodó főhercegnő, 1740–1780 között magyar és cseh királynő, I. Ferenc német-római császár felesége, a Habsburg–Lotaringiai-ház ősanyja. Mária Terézia az osztrák örökösödési háborúban a magyar rendektől segítséget kért, elment Pozsonyba, a rendi országgyűlés elé. A magyarországi nemesek a hagyomány szerint ekkor biztosították támogatásukról a híres „Vitam et sanguinem!” („Életünket és vérünket feláldozzuk teérted!”) felkiáltással.

31. Bonaparte Napóleon „a kis káplár” francia hadvezér és államférfi, 1804-től 1815-ig Franciaország császára. A pápával kötött konkordátuma, valamint közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Seregei alig több mint egy évtized alatt majdnem minden európai ország ellen harcoltak, gyakran egyidejűleg, és Franciaország uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által. Sikereinek sorát a katasztrofális oroszországi invázió törte meg. Az ezt követő lipcsei vereség után 1814-ben a szövetséges hadseregek betörtek Franciaország területére, lemondásra kényszerítve Napóleont. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és száz napra újra magához ragadta a hatalmat. 1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. Hogy soha ne térhessen vissza, a nagyhatalmak az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben bekövetkezett haláláig brit felügyelet alatt élt.

32. Gróf Széchenyi István a 19. sz. húszas éveiben megindult reformmozgalom kezdeményezője, kiváló író és államférfi. 1830. január 28. jelent meg "Hitel" című munkája mely Magyarország polgári átalakulásának gazdasági-társadalmi program összefoglalója. A "Hitel"-lel az volt a célja, hogy rádöbbentse a nemességet: az ország társadalmi-gazdasági átalakítását saját jövőjének érdekében is végre kell hajtania. A "Hitel"-ben kifejtett gondolatait taglalta a két következő munkájában, a "Világ"-ban és a "Stádium"-ban. A "Világ"-ban kifejtette a nemzeti átalakulás útját és teendőit. "Stádium" című művében tizenkét törvényjavaslatba foglalta világos követeléseit, korának reformprogramját. A "Stádium" nyomtatását a cenzúra megtiltotta. Csak külföldön került sajtó alá, 1833 őszén jutottak Magyarországra becsempészett példányok.

33. Ideológiák:

Liberalizmus – A liberalizmus az egyenlő szabadság gondolatát helye­zi a középpontba. A liberálisok meggyőződése, hogy az emberek szabad­ságát nem korlátozhatják a velük született vagy a magánszférába tar­tozó különbségek.

Nacionalizmus – Politikai doktrína és érzelem, amely a 19. században jelent meg. A nacionalizmus hívei szerint minden ember nemzeti jellegzetességgel bír, amellyel kulturálisan, politikailag és gazdaságilag azonosul. A nacionalisták elsődleges célja, hogy nemzeti azonosságon alapuló független államhoz tartozzanak.

Szocializmus – A szocializmus politikai ideológia, illetve társadalmi és gazdasági rendszer, amelynek alapjai a 19. századi gondolkodásban bukkantak fel, válaszul az ipari forradalom miatt megváltozott viszonyokra. A szocialista rendszerben ideális esetben a kormány ellenőrzi a termelő folyamatokat a piac teljes kiiktatásával, a politikai hatalmat pedig a proletariátus gyakorolja. Eltűnik a vagyoni egyenlőtlenség, a szegénység és a diszkrimináció; előtérbe kerül az együttműködés és a szolidaritás.

Sovinizmus – A nacionalizmus szélsőséges, agresszív formája, amely valamely nemzet, népcsoport felsőbbrendűségét hirdeti, valamely nemzet számára kiváltságos jogokat követel, ellenséges érzületeket és gyűlöletet táplál más nemzetekkel szemben, azok üldözésére, leigázására, alávetésére uszít. Legszélsőségesebb formája a fasiszta ideológia.

34. Pilvax kávéház: a márciusi ifjak találkozóhelye. 1848. március 15-én Petõfi vezetésével innen indult a pesti forradalom.

Nemzeti Múzeum: a múzeumkertben összegyűlt hatalmas tömeg lelkesen azonosul a 12 pont követeléseivel és ismétli a "Talpra magyar"-t.

35. A pákozdi csata az 1848–49-es forradalom és szabadságharc jelentős csatája volt. Az 1848. szeptember 29-én a Velencei-tótól északra, a Pákozd-Sukoró-Pátka háromszögben, vívott csatában Móga altábornagy seregei vereséget mértek a Jellasics horvát bán által vezetett seregre.

Az ozorai ütközet az 1848. – 1849. évi forradalom és szabadságharc első olyan diadala volt, amelyet magyar részről népfelkelők és nemzetőrök vívtak ki. 1848. október 7-én a Perczel Mór vezette magyar sereg fogságba ejtette a Carl Roth és Nicolaus Philippovich császári és királyi vezérőrnagyok által vezetett császári hadtestet.

A kápolnai csatában 1849. február 26-27-én a magyar honvédsereg jelentős vereséget szenvedett a császári és királyi csapatoktól. A vereség súlyát tovább növelte, hogy poltikai síkon is kedvezőtlen változásokat hozott: a vereség hatására adta ki I. Ferenc József 1849. március 4-én az olmützi alkotmányt.

Arad ostroma az 1848–49-es forradalom és szabadságharc déli hadszínterén zajló hadműveletek részeként 1848. októberétől 1849. július 1-jéig tartott, amikor a várat védő császári csapatok szabad elvonulás fejében, fegyvereiket megtartva átadták a várat az ostromló magyar seregnek.

Temesvár ostroma, amely 1849. június 11-étől augusztus 9-éig tartott, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc délvidéki hadszínterének egyik legjelentősebb ütközete volt. A küzdelem, amelyben az ostromló magyarok részéről 12 000, a védő császáriak oldalán pedig 9000 katona vett részt, a védők sikerével zárult, miután a temesvári csatavesztés után a magyar csapatok kénytelenek voltak elvonulni a vár alól.

A világosi fegyverletétel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc végét jelentette, amely után az osztrákok részéről véres megtorlás következett Haynau rémuralma alatt.

36. Camillo Cavour, gróf olasz politikus. Piemont miniszterelnökeként jelentős szerepet játszott az egységes Olaszország létrehozásában. III. Napóleon francia császárral kötött megállapodása kirobbantotta az 1859. évi piemonti - francia - osztrák háborút, amely 1860-ban (Velence és Róma kivételével) Itália egyesítéséhez vezetett.

Otto von Bismarck Lauenburg hercege, Bismarck-Schönhausen grófja, a 19. század egyik legnagyobb európai államférfija volt. 1862 és 1890 között Poroszország miniszterelnökeként előremozdította a német egyesítést. 1867-től az Észak-német Konföderáció kancellárja volt, 1871-ben Német Császárság első kancellára lett.

37. Az amerikai polgárháború Észak-Amerikában, az Amerikai Egyesült Államok területén lezajlott fegyveres konfliktus, 24 többnyire északi szövetségi állam és az Amerikai Államok Konföderációjába tömörült 11 déli állam között. A déli államok 1860 és 1861 között kikiáltották függetlenségüket és kinyilvánították az Uniótól való elszakadáshoz való jogukat. A háború több mint 970 000 fő veszteséget követelt, ebből kb. 620.000 elhalálozás , ami magasabb veszteség, mint amit az Egyesült Államok bármely más háborújában elszenvedett. A polgárháború eredménye a rabszolgaság eltörlése lett az „Unió” győzelmével.

38. A Magyar Királyság történetében a nyílt abszoltista önkénynek az 1851-től 1859-ig tartó időszakát Alexander Bach osztrák belügyminiszterről Bach-korszaknak szokták nevezni. Ebben az időszakban a Habsburgok célja az volt, hogy Magyarországot teljesen beolvasszák a birodalomba. A passzív ellenállás során viszonylag törvényes keretek között próbálnak meg keresztbe tenni a birodalomnak. Ennek egyik fényes példája a közügyektől való elzárkózás. Vezéralakja Deák Ferenc, aki birtokait eladván, Pestre költözött az Angol Királynő Szállodába, 1854-ben. Akik részt vesznek a passzív ellenállásban, azok kitartanak az 1848-as áprilisi törvények mellett. Engedett módon bírálták a rendszert és elhatárolódtak az abszolutizmustól. Bojkottálták a kormányzat rendezvényeit és ahol lehetett, kijátszották az intézkedéseiket és nem fizettek adót.

39. Kifejezések:

monopólium – egyedáruság, tőkés vállalatoknak a termelést és az értékesítést egy kézben öszpontosító szövetsége

tröszt – azonos termelési ágban működő vállalatokat jogilag is egyesítő szervezet

szindikátus – önálló tőkés vállalatoknak az áruk értékesítését, az anyagbeszerzést közösen végző monopolista csoportja

konszern – olyan tőkés monopólium, melyben a vállalatok jogilag önállók, de pénzügyileg nem függetlenek

1. A drámában szereplő aforizmák és bölcseletek:

▪ „ A lehetetlent célba venni sem való. ”  (Iszméné)

▪ „ …egy-egy emberről bizony mindig nehéz

Kitudni, lelkében mi gondolat lakik,

Míg nem mutatja meg törvény s uralkodás. ”  (Kreón)

▪ „ Biztos halálba menni senki sem bolond. ”  (Karvezető)

▪ „ … hol nyerni van remény,

Saját vesztébe is rohan sok vakmerő. ”  (Kreón)

▪ „ …nincs a pénznél emberek között nagyobb

Gonosz… ”  (Kreón)

▪ „ Kitől ítéletet remélsz, ítél balul. ” (Őr)

▪ „ A kapzsiság csak bajt okoz, ha balkezes. ”  (Kreón)

▪ „ Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. ”  (Kar)

▪ „ Ha tud valamit valaki,

Mesteri bölcset, újszerűt,

Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele. ”  (Kar)

▪ „ Hádész egy törvény szerint ítél. ”  (Antigoné)

▪ „ Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz. ”  (Kreón)

▪ „ Az ellenségből holtában se lesz barát. ”  (Kreón)

▪ „ Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás… ”  (Kar)

▪ „ A legnagyobb sebet gonosz barát üti. ”  (Kreón)

▪ „ …legnagyobb kincsünk a bölcs megfontolás. ”  (Teiresziász)

▪ „ S meggondolatlanságnál nincs nagyobb hiba. ”  (Kreón)

▪ „ …emberek között

Meggondolatlanságnál nincs nagyobb csapás. ”  (Hírnök)

▪ „ Hádész kikötőjét engesztelni hiábavaló… ”  (Kreón)

▪ „ Ha még lehet jóról beszélni ennyi rossz

Között: a bajt lerázni jó, minél nagyobb. ”  (Karvezető)

▪ „ mi elvégeztetett,

Halandó ember azt el nem kerülheti. ”  (Karvezető)

▪ „ Bölcs belátás többet ér

Minden más adománynál.”

▪ „ Az isteneket tisztelni kell,
Gőggel teli ajkon a nagy szavak
Nagy romlásra vezetnek –
S józanná nem tesz, csak a vénség. ”  (Kar)

2. Szokások, életmódok, utalások és hiedelmek:

„ Az alvilágiak közt várja tisztelet. ” - a görögök hite alapján csak azoknak az embereknek a lelke juthatott be haláluk után az Alvilágba, akiket eltemettek, viszont az elföldeletlen holtaké nem, és ezért súlyos vétek volt bárkit temetetlenül hagyni, s aki mégis megtette, annak az alvilági lelkek illetve az Istenek bosszújától kellett tartania. (Antigoné és Iszméné párbeszédénél)

„ …maga Kutatta fel saját förtelmes tetteit... ” - Iszméné emlékezteti testvérét az apjuk tettére, amikor dögvész pusztította a várost, és Oidipusz a lantos Apollónhoz fordult segítségért. Apollón azt a jóslatot adta, hogy addig nem szűnik meg a ragály, míg fel nem kutatják és el nem űzik Laiosz gyilkosát. Oidipusz maga vezette a "nyomozást", s közben tudta meg, hogy a tettes ő maga volt.

„ Felgyürkőzik a harcra a sárkány. ” - a kar Théba harcosairól énekel, akiknek ősei a mondák szerint elvetett sárkányfogakból születtek.

„ Ő arra vetette tüzét. ” - Kapaneuszt, az ostromló sereg hét vezérének egyikét Zeusz villámával sújtotta, mert a falakra hágva azzal kérkedett, hogy akár Zeusz akarata ellenére is beveszi a várost. (szintén a Kar énekéből)

„ forróvaspróbát kiállani ” – a bűnösök kiderítésénél vagy kihallgatásnál használták. Még a középkorban is alkalmazták ezt a módszert: a gyanúsított izzóra tüzesített vasdarabot vett a kezébe, s ha nem keletkeztek rajta égési sebek, akkor ártatlannak, ellenkező esetben bűnösnek tekintették, illetve az ember talpát égették, ha az nem akart vallani...

„ hármas áldozattal vette őt körül. ” - Az italáldozat (libatio) bor, víz, méz, tej, olaj volt. Halotti áldozatnál bort, mézet és tejet öntöttek a sírra. Általában ivás előtt pár cseppet áldozatul a földre vagy az asztalra öntöttek.

„ Hádész egy törvény szerint ítél ” - azaz mindenkinek meg kell halnia, ha ellenség, ha jó barát.

„ Hogy városunk a vér bűnétől ment legyen ” - a görögök hite szerint az éhhalálra ítéltek vére az ítélet hozójára szállt: Kreón azzal hárítja el magától és a várostól a felelősséget, hogy jelképesen némi élelmet adat Antigoné sziklabörtönébe.

„ istennel telt asszonyokat ” - a bakkhánsnőket, akik a dionüszoszi ünnepségeken fáklyafénynél és zeneszó mellett vad tánccal hódoltak istenüknek, ők Dionüszosz egyik kísérői.

„ A combokon már-már a hús is szétfolyik ” - ez baljós jelnek számított, akárcsak a madarak civakodása. (Teiresziász és Kreón vitájánál)

„ a napszekér ” - a görögök hite szerint a napisten szekéren hajtott keresztül az égbolton.

„ Lángnyelv villózik alatta ” - ezt a jelenséget Théba népe azzal magyarázta, hogy

Dionüszosz vonul arra fáklyás kísérőivel, a bakkhánsnőkkel.

3. Az ŐR jellemzése, viselkedése és annak megítélése:

Kreón épp a trónfoglaló beszédében foglalja össze szándékait, elveit, amikor megjelenik a Polüneikész testét őrző Őr a színen, és elmondja, hogy valaki port hintett az általa vigyázott tetemre. (Valójában ez jelenti a bonyodalom kezdetét.) Szavaiban érezhető a félelem, de meg is említi, hogy fél Kreón büntetésétől, ezért kezdte beszédét avval, hogy nem ő a tettes, és büntetni őt nem is jogos. Kreón azonban megvádolja, hogy pénzért eladta a lelkét és ha nem keríti elő a tettest avval meg is erősítené a vádat.

Nem sokkal e beszélgetés után az Őr visszatért, magával hozva a tettest, Antigonét. Szeme bánatos, mivel egyrészről sajnálja Antigonét, másrészről viszont örül, hogy ő nem kaphat büntetést és kimászhat a bajból. Maga is megemlíti, hogy neki bánat és öröm keverve jut. Bízott Kreón igazságosságában, már valamelyest nyugodtabb volt mikor másodszor járult Kreón színe elé és érezhető volt a megkönnyebbülése, amikor Kreón megkegyelmezett neki.

4. A kórus (a kar) megszólalásai, és azoknak szerepe:

A kórus (kar) magyarázza a cselekményt, a kardal pedig a felvonásoknak megfelelő részeket válassza el egymástól, és össze is kapcsolja az egymás után következő párbeszédes  jeleneteket  (pl. 1. jelenet  ujjongás a győzelem miatt, új király megjelenése).

A thébaiak kara a vének tanácsát jeleníti meg a darabban, akik valójában az idősek, a bölcsek, avagy a tapasztaltak. A mérleg nyelvének szerepét játsszák Antigoné és Kreón összeütközésében. A távolságtartás és az óvatosság jellemzi őket, sokáig nyíltan nem szegülnek szembe Kreón akaratával (a kar, mint a közvélemény képviselője), mivel nem mernek ellenszegülni, vonakodnak, viszont érezni lehet az ellenzésük a parancsát illetően, viszont Teiresziász jövendölése után nyíltan  ellenzik Kreón döntését.

A kar az embert csodálatosnak, hatalmasnak, erősnek, ügyesnek és tiszteletreméltónak nevezi, aki isteni dolgokra is képes, de ezeket rosszra is felhasználhatja.

Tisztelik az isteni de ugyanakkor emberi törvényeket is, és próbálnak e kettő között párhuzamot teremteni. Elítélik az emberi balgaságot, a gőgöt, mely alól józanná nem tesz semmi, csak a vénség, de dicsérik a bölcs belátást, mely többet ér bármely más adománynál.

– elemzés –

1. Kommunikáció a drámában

A tragédia középpontjában a szerelem, a legtisztább érzelem áll. Rómeó és Júlia boldogságukat, fiatal szívük vonzalmát védik, és ezt semmisíti meg a társadalmi környezet. A tragédia megdöbbentő élménye, hogy a jóság, a szépség és a lelki finomság elpusztul a környező világ közönségességében. A két szerelmes szembekerül a kor erkölcseivel, a szabadságvágy hordozóivá válnak, mivel a hirtelen támadt szenvedély megmozgat bennük valamit, és emeli őket tragikus hőssé. A balsejtelmek légkörét Shakespeare már a mű elején megteremti, és a katasztrófát is előkészíti. Összefonja a szerelmet és a halált, a tiszta érzelmeket és az ádáz gyűlölködést, mely a Capulet és Montague család közötti ellenségeskedésben ölt formát, és teremti meg a tragikus helyzetet.

Amikor a szerelmesek rájönnek, hogy valójában e két szemben álló fél tagjai, megdöbbennek ugyan az eléjük kerülő akadálytól, később viszont megtagadják származásuk, nevük, végül titkos esküvőjük megsemmisíti számukra e két család ősi viszályát.

Az erkélyjelenetben Rómeó véletlenül hallgatja ki Júlia vallomásának monológját, ám az egymás iránt érzett erős érzelmeik és családjuk viszálya arra készteti őket, hogy titokban kell szerelmet vallaniuk és megesküdniük egymásnak, amit Shakespeare a monológ mellett a dialógusok formájában is szemléltet. A fiatalok között a dajka és Lőrinc barát az, aki közvetít és igyekszik őket összehozni, remélve, hogy az ellenségeskedők mihamarabb megbékélnek.

Mercutio és Tybalt halála olyan fordulópontot hoz, mellyel elkezdődik a tévedések, félreértések tragédiához vezető felgyorsult eseménysorozata, majd Rómeó Mantovába való távozása után Júlia kerül a dráma középpontjába. A rá zuhanó terhek arra késztetik, hogy felnőtté váljon, noha fiatalon is, de kételyeit, félelmeit legyőzve bátran vállalja tette következményeit.

Száműzött férjét siratja, azt színleli, hogy beleegyezik a Párissal kötendő házasságába, viszont szüleit – akik engedelmességnek vélik e tettét –, félrevezeti, miközben a tetszhalálára készül Lőrinc barát segítségével, de már a dajka tudta nélkül. Mikor a terv sikerül, kriptasírba zárják, ahol halottnak hiszi a rossz időzítésre visszatérő Rómeó is, mivel János barát nem tudta őt időben értesíteni az igazságról, így az ifjú kioltja életét a patikáriustól vett halálos méreggel.

Az álomból felébredő Júlia számára az élet értelmetlenné válik, mivel szerelme nélkül már nem tud létezni, így ő is végez magával Rómeó tőrével.

A fiatalok halálával Lőrinc barát kerül az események kereszttűzébe. Megvádolják cselszövéssel, miközben csupán csak a véletlenek okozták a tragédia végkimenetelét. A vádak alól Páris apródja menti fel vallomásával a barátot. A két család kibékül, mivel a szerencsétlenség és a gyermekeik iránt érzett fájdalom eltörölte az ősi viszályt közöttük.

Párbeszédük után a békekötésük a fiatalok tiszteletére állított aranyszoborral pecsételődik meg, amely a szerelem szépségét, örökkévalóságát és a halál utáni győzedelmeskedését jelöli. A szerelmesek önfeláldozása harmóniát, rendet teremtő erőként diadalmaskodik, ezért a tragédia hatása egyaránt megrendítő és felemelő, amely erősíti bennünk azoknak az értékeknek a tiszteletét, amit Rómeó és Júlia együttesen képviselnek.

2. Lőrinc barát és a Patikáros összehasonlítása

Lőrinc barát a tapasztalt, tudós humanista lelkiatya, az emberi lélek ismerője, ki megérti a fiatalok szerelmét, és segíti őket tanácsokkal, cselszövésekkel és tettekkel. A szerelmeseket az okból kifolyólag adja össze, hogy házasságuk talán véget fog vetni a két ellenségeskedő család viszályainak, miközben magasztos erkölcsi elvek és távlati célok vezetik. Személye tiszteletet parancsoló, de ugyanakkor alakjában ötvöződik a komolyság, a humor, a megértés és a filozofikus szemléletmód.

Ő az a szerzetes, aki önzetlenül szembeszáll a társadalmi rendszerrel, hogy segíthessen a fiataloknak, még akkor is, amikor már egyre kétségbeesettebb eszközökhöz kénytelen folyamodni, hogy lépést tartson a végzettel. Viszont terve akkor omlik össze legelőször, amikor János barát nem tud elérni Mantovába Rómeóhoz, másodszor pedig ő ér későn Júlia kriptájába, ahol már Rómeót halva találja, majd végső kétségbeesésében megfutamodva kényszerül magára hagyni Júliát, aki szerelméhez hasonlóan, csak más eszközzel végez magával.

A mantovai szegény patikáros, kiéhezett, koldusra valló külsővel tengeti nyomorúságos napjait, s abból szerez némi eleséget, ami a boltjában lévő piszkos, pókhálós polcokon sorakozik. Legtöbbje ennek is csupán üres tégely, de Rómeó számára talán még tartogat valamit néhány üvegcse, ami még a patikárosnak is hasznot hozhat. Eleinte szabadkozik, arra hivatkozva, hogy Mantovában tiltja a törvény a halálos mérgek árusítását, de a negyven aranyat meglátva eleget tesz a montaguei ifjú kérésének.

Shakespeare a patikáros személyében eleveníti fel és ábrázolja középkori módon a szegények keserves életét, a halál és a pénz kapcsolatát. Az emblematikus halál figura a méreg és az arany allegorikus azonosságára emlékeztet.

A patikáros ínséges élete miatt kényszerül a méreg eladására, hogy élelemhez jusson, keresztűzbe kerülve a halál és a törvény megszegése közé, de az utóbbit választja kényszerből, mert megélhetése csak e forrásból fakadhat, még ha talán kis időre is.

Ezzel szemben Lőrinc barát önzetlenül cselekszik, rákényszerítve nincs tetteire, hanem önszántából szeretné kibékíteni a két viszálykodó családot, és ennek megvalósulásaként a két szerelmes házasságát látja a legjobbnak.

A dráma további történései a puszta tragikus véletleneknek a műve, többek között, hogy János barát nem tud elérni Mantovába Rómeót értesíteni a tetszhalálról, majd Lőrinc kései érkezése Júlia kriptájába.

A két ifjú szívében hirtelenül fellángolt szerelem talán egyszer kihunyt volna – ahogyan Rómeó Róza iránt táplált érzése –, ha Shakespeare nem látja úgy jónak, hogy örök időkre egymáséinak teremti őket a halál utáni végtelen szerelmet, és együttlétet szimbolizálva.

3. A Mab monológról, és a mai emberek vágyálmairól…

A Mab monológ eredetileg a görög mitológiából származó-, majd Shakespeare Szentivánéji Álmában ábrázolt „ Titania ” (Mab királynő), aki valójában az álmok, és a „ fantáziavilág ” úrnője.

Mercutio felvázolása alapján Mab a tündérek bábája, egy álomtündér, aki az ébren vágyott ábrándok teljesítését ígéri, és álmaink szálait összekuszálva fedezi fel rejtett vágyainkat, ezt kihasználva okoz sóvárgást, netalán féltékenységet, de olykor hirtelen fellángoló szerelmet és érzelmet, ami Rómeót igencsak jellemzi.

Titania olykor hamis vágyakat is táplál a befolyásolható emberi képzeletbe, melyek szinte fel sem merültek bennünk, vagy csupán elzártuk azt jó mélyre. Ezt bizonyítja Rómeó azon álma – még mielőtt tudott volna Júlia haláláról –, amelyben halott volt, de felesége eljött és csókjával olyan életet lehelt ajkára, hogy Rómeó feltámadt és császár lett belőle. Az álom kecsegtető jövendölése ez esetben pontosan az ellentéte volt a valóságnak, hiszen nem Rómeó, hanem Júlia „halt meg”.

Az álmaink valójában tudatalatti ösztöneink és szenvedélyeink olyan kinyilatkozásai, melyben a valós világ, a fantázia, a képzeletvilág és a számunkra addig elképzelhetetlen dolgok színes skálája ötvöződik, majd elevenedik meg. Színes világkép, melyben az efféle elemek keverednek egymással, gyors egymásutánban váltakozva.

Míg Shakespeare kora az ember rácsodálkozása az őt körülvevő dolgokra és a természeten, az érzelmeken lévő hangsúly a kifejezett, addig a ma élő emberek számára ez mind megváltozott az évek során.

A háborúk, válságok egymás utánja meghozta a „ gyümölcsét ”. A harmónia úgymond felborult, a mítoszok értéke elhalványodik, és helyét a rohanó világ eseményei váltják fel.

Az szerelemben nem a tiszta Rómeó és Júlia-i, hanem inkább a testi érzelmek jutnak kifejezésre. Az álmokban a nyugtalanság, pénz és hatalom utáni vágyak, a stressz jelenik meg, ami a mindennapi problémák következménye. Egyszóval a harmónia és a stabilitás teljesen megingott, és hatalmas változásokon ment keresztül, ami az álombeli állapotot nagyban befolyásolta.

A rendezetlenség, határozatlanság, és még sok egyéb más az okozója a szürke, homályos „ képeknek ”. A részletezettség nem jellemezhető, mivel nem figyelnek a mai emberek oda az őket körülvevő részletekre, a természet szépségeire, és érzelmek sem tiszták amiatt, mert nem érdeklik a mély elvont dolgok, a belső értékek, hanem sokan csak a külső értékekre, kinézetre ítélnek, ami felborítja az együttes harmóniát, ami régebben fontos volt.

Jahre im Weltall

Die Raumstation MIR ist so groß wie ein kleines Haus. Die Station braucht nur 90 Minuten um den Globus zu umrunden. Die Aufgaben der Astronauten waren: Beobachtung von fremden Sternen, Spaziergänge im All, Züchtung von Kristallen für die Computertechnik, Züchtung von Getreide im Weltraum.

Schwerelos

Den schwerelosen Alltag im Schiff können sich ,,Erdlinge“ schwer vorstellen. Der Astronauten muss lernen, sich zu waschen, die Zähne zu putzen, und sogar die Toilette zu benützen. Alles schwebt davon. Am besten unterhalten sich der Astronauten beim Essen. Nüsse wandern über weite Strecken in den Mund der Raumfahrer.

Ich schlafe auf dem Kopf

Sie schweben, und ich brauche nur meinen Mund zu öffnen und sie zu schlucken. Wie ich schlafe: angegurtet eine Wand, auf das Laufband. Meinen Körper fit zu halten, das ich auch mein Rückkehr auf die Erde ganz normal gehen kann.

Die Schweiz

Die Schweiz ist ein kleiner Staat. Sie liegt mitten in Europa. Der Staat Schweiz besteht aus 26 Kantonen. In der Schweiz schpricht man vier Landessprachen. Die Amtssprache ist Deutsch. Alle schprachen sind gleichberechtigt. Die Schweiz hat 7 Millionen Einwohner. Die Landwirtschaft der Schweiz ist stark (Viehzucht und Milchwirtschaft).

Luzern

Luzern ist eine mittelalterliche Stadt, reich an Kultur, Schönheit und Sehenswürdigkeiten. Luzern liegt am Vierwaldstätter  See.

Der Wasserturm ist das Wahrzeichen von Luzern. Die Kappelbrücke verbindet den Linken mit dem rechten Stadtteil. Den sterbende Löwe von Luzern ist ein weltberühmtes Denkmal. Die Altstadt besitzt mehrere malerische Plätze. Der Gletschergarten gehört zu den Natursehenswürdigkeiten.

Úgy döntöttem felpakolom az eddigi sikeres munkáimat, összegyűjtéseimet irodalomból és miegymásból, útbaigazításnak azoknak akik éppen ezeket keresnék... (: A téma egy esszédolgozat címe volt nálunk (gimi), úgyhogy a szöveg is az akkori követelmények szerinti...

középkor az ókor és az újkor közötti, körülbelül egy évezrednyi terjedelmes időszak, melynek kezdetét és végét illetően messzemenően nincs egyetértés a történészek között. Az általánosan kialakult nézet szerint az V. században, a Nyugat-római Birodalom bukásával, a barbár hordák betörésével kezdődött, míg a végét illetően a XV. századra tehető.

Ez idő alatt a világ mindenképpen hatalmas, és lényeges változásokon ment keresztül. A fejlődés és a hanyatlás időszakai igencsak sűrűn váltakoztak. Az átalakulást az éghajlatváltozás, a gazdasági és technikai fejlődés, valamint a vallás és a politika egyaránt  nagyban befolyásolta.

Mivel hierarchia uralkodott, a társadalom is e szerint szerveződött: az uralkodók utáni rangban a papok, a földesurak, a katonák következtek, majd legalul mindazok, akik munkából tartották fenn magukat és az egész hierarchiát. Ezen legalsó réteg nagy részét a földművesek alkották, akik robotoltak földesuraiknak, és keményen megdolgoztak a megélhetésért. A szegények többsége ki volt szolgáltatva a gazdagok kénye-kedvének, mivel adók sújtották a lakosságot, és mindemellett számtalan veszély leselkedett a népre. A betegségek – mint például a pestis – gyorsan terjedtek a piszkos utcák, a nyitott csatornák, valamint a szabadon kószáló állatok és rágcsálók miatt, viszont a fosztogatók is veszélyt jelentettek, akárcsak a háborúk.

A középkori egyház próbált mindenkit egybegyűjteni e gyakran valóban barbár és kegyetlen társadalomban, viszont ez a szerepe kissé ellentmondásos volt. Sokat tett a kultúráért és az erkölcsre nevelésért, ugyanakkor az eretnek- és boszorkányüldözés, valamint a vallásháborúk leírhatatlan szenvedést és pusztulást okoztak.

Legtöbben a katolikus egyház tanításában hittek – a világot és az embert is teremtő egy istenben, az ősszülők bűnbeesésében, abban, hogy Isten a Földre küldte fiát, Jézus Krisztust, hogy megváltsa az emberiséget, vagyis megszabadítsa a bűntől és az örök haláltól. Hittek még az ördögökben, akik örökösen rosszra csábítják az embereket, és az angyalokban, akik szüntelenül harcolnak ellenük. A földi élet csak átmenet, az örök élet a túlvilágon folytatódik: a jók a mennybe, a rosszak a pokolba jutnak, míg a kisebb bűnökért a purgatóriumban kell megtisztulni a lelkeknek, mielőtt Istenhez csatlakoznának a mennyei szférákban. E hármas tagolódást Dante Alighieri is szemlélteti az Isteni színjátékában, míg az ördögök és angyalok örökös harcát a freskókon, a katedrálisok és templomok mennyezetén, az oszlopokon, a falakon és egyéb díszítésekként ábrázolták intve és figyelmeztetve az akkor élő embereket a bűnökért járó ítéletekre.

A vallás a zenére is nagy hatással volt. Kezdetben egyszólamú és latin nyelvűek voltak a dallamok, amelyeket Gregorián dallamoknak neveztek, mivel Gergely pápa rendszerezte és gyűjtötte össze őket. Később megjelent a polifónia, majd a világi zene is létrejött, amely már a nép nyelvén íródott, és a dalokat már hangszerrel is kísérték – ilyen hangszer volt például a lant. Idővel nagy szerepet kaptak a trubadúrok, trauvérek és a német nyelvterületeken élő minnesangerek, amivel nagy fordulatot vett az akkori irodalom időszaka.

A középkorban az írott műnek mintául kellett szolgálnia. Lehetett szó bármilyen írott műről, gondolatokat rejtett magában a világról, a társadalomról és az érzelmekről.

A hőskölteményeket trubadúrok adták elő, hogy a téli estéken szórakoztassák a földesurakat a várban. Ezek a költemények legendás hősök bátor cselekedeteit mesélték el, melyekből azután a lovagi epika sokat merített. Alapjai a lovagi fogadalom három fontos erényén alapultak: a keresztény hit védelmén, a hűbérúr iránti hűségen, valamint a gyengék és a nők oltalmazásán.

A lovagi líra témájául erős érzelmek szolgáltak, a férfiak és nők között dúló érzelmek szabadságáról szóltak. Az ihlet középpontjában a nő állt, ki általában gazdag várúrnő volt, akit a „mimé” elnevezéssel illettek, ami „magas hölgyet” jelent, és magát az imádott személyt jelképezi. E kor szerint a szerelem magasztos, mely a lelket edzi. A lovagok számára tekinthető művészi szórakozásnak, ugyanakkor az etikett, avagy az udvari illem részének is.

A középkori írott művek közé sorolhatók a kézzel írott könyvek, avagy a kódexek, melyek borítója vésett vagy sima felületű arany- és ezüstlemezkékkel vagy zománccal, drágakövekkel és elefántcsonttal fedett. A könyvek lapjait pazaron illusztrálták, többek között kézzel festett képekkel, iniciálékkal és a latin szöveget növényi- illetve levélmintákat ábrázoló díszítések vették körbe. Ezek a másolt kódexek igen értékesek voltak, témáik foglalkozhattak a bibliával, vallási, főként keresztény tanításokkal, de ugyanakkor az ókorból merített tudományokkal és információkkal (matematika, filozófia, orvostudomány,csillagászat stb.) is.

Az említett tudományokon kívül e kor sok találmányt, és felfedezést is hátrahagyott. Többek között a csillagászati-, matematikai- és hajózási felfedezések, a vízimalom, a szélmalom, a csatorna- és gátak kiépítése, a patkó, a csörlős emelő, az asztrolábium, az iránytű, az óraszerkezet, a talicska, a rokka feltalálása, valamint a fegyverek tökéletesítése (pl.: harci szekerce és csatabárd, számszeríj, buzogány, bombarda, hajítógép, faltörő kos, katapulta, stb.) mind-mind a tudomány fejlődésének bizonyítékai.

Sajnos, sokszor képesek vagyunk abba a hibába esni, hogy csak az árnyoldalát tekintjük e kornak: a véget nem érő háborúk, az éhező szegények és a pusztító járványok, az elmaradottság és a boszorkányüldözés jutna az eszünkbe, igaz, valóban nem megalapozatlanul. Viszont ha jobban belegondolunk a középkor igen sokat adott a XI. századi embernek, mind hozzátett a fejlődéshez, mind pedig példaként szolgál a mai világ számára, de semmiképpen sem alapozhatjuk a középkort műveletlen, civilizálatlan és barbár kornak.

Szerző: .RawenHeart.

Ivo Andrić:

Híd a Zepán

"Vezírségének negyedik esztendejében Juszuf, a nagyvezír helyzete megrendült, s egy veszélyes cselszövés áldozataként váratlanul elvesztette a szultán kegyét. A küzdelem egész télen és tavasszal tartott. (Zordon és hideg tavasz járta, amely semmiképpen sem engedte a nyarat kibontakozni.) Május havában aztán Juszuf gyõztesként került ki a börtönbõl. S az élet folytatódott: fényesen, békésen, egyformán. Ezekbõl a téli hónapokból azonban, amikor élet és halál, dicsõség és pusztulás között hajszálnyi távolság sem volt, a diadalmas vezír lelkében valami töprengõ nyomottság maradt vissza. Az a kibeszélhetetlen valami, amit a megpróbáltatásokon és szenvedéseken átment emberek rejtett kincsként õriznek magukban, s ami csak olykor-olykor, öntudatlanul tükrözõdik vissza a tekintetükbõl, mozdulatukból, szavukból.

Börtönének magányában kegyvesztettségben élve, a vezír emlékezetében élénkebben merült fel származása és hazája. Mert a csalódás és fájdalom a múltba tereli a gondolatokat. Eszébe jutott az apja és az anyja. (Mindketten még akkorjában haltak meg, amikor õ csak szerény felügyelõ-helyettes volt a császári istállókban, s mindkettõjük sírját kõszegéllyel vétette körül, és fehér síremléket emeltetett neki.) Visszaemlékezett Boszniára és Zepa falvára, ahonnan kilencesztendõs korában elvitték.

Balsorsában jólesett néki a távoli országra és a szétszórtan fekvõ falura, Zepára gondolni, ahol minden házban az õ dicsõségérõl és konstantinápolyi sikereirõl mesélnek, s ahol senki sem ismeri s még csak nem is sejti a dicsõség fonákját, sem azt az árat, amit a sikerért fizetni kell.

Még ugyanazon a nyáron alkalma volt olyan emberekkel beszélni, akik Boszniából érkeztek. Kikérdezgette õket, azok meg meséltek neki. A lázadás és háborúk után zûrzavar, nélkülözés, éhezés és mindenféle betegség támadt. A vezír jelentékeny segítséget rendelt az övéinek, ahányan csak Zepában voltak, ugyanakkor pedig kiadta a parancsot: vizsgálják meg, milyen építõanyagokra van legsürgõsebben szükségük. Jelentették neki, hogy a Setkiceknek még négy házuk van, s hogy õk a legmódosabb emberek a faluban, de azt is, hogy a falu és egész környéke teljesen elszegényedett, mecsetjük megrokkant és leégett, a csöveskút elapadt; a legnagyobb baj azonban, hogy a falunak nincs hídja a Zepa folyón. A falu a hegyen fekszik, mindjárt ott, ahol a Zepa a Drinába torkollik, s az egyedüli út Visegradra a Zepán keresztül halad, alig ötvenlépésnyire a torkolat fölött. Akármilyen gerendahidat is építenek, a víz elviszi. Mert vagy a Zepa árad meg hirtelen és váratlanul, mint valamennyi hegyi folyó, s ilyenkor alámossa és elragadja a gerendákat, vagy a Drina ragad meg, és ilyenkor megállítja és megduzzasztja a Zepát a torkolatánál, a megáradt víz pedig úgy fölemeli a hidat, mintha sose lett volna. Télen meg az ólmos esõ úgy belepi a gerendákat, hogy ember is, állat is összetöri magát. Aki nekik itt hidat építene, a legnagyobb jótéteményt gyakorolná.

A vezír hat kilimet ajándékozott a mecsetnek s annyi pénzt, amennyibõl a mecset elõtt három csöveskutat építhetnek. Ugyanakkor azt is elhatározta, hogy hidat építtet neki.

Élt abban az idõben Konstantinápolyban egy olasz építõmester, aki jó néhány hidat épített a fõváros környékén, és messze földön híre terjedt. A vezír kincstárnoka ezt az embert felfogadta, s két udvari férfiú kíséretében Boszniába küldte.

Még a havazás beállta elõtt Visegradra érkeztek. Az álmélkodó visegradiak néhány napon át nézegették az építõmestert, amint görnyedten és õsz hajjal, de pirospozsgás és fiatalos arccal körüljárogatja a visegradi nagy hidat, letördeli a maltert, majd az ujjai között szétmorzsolja és a nyelvével kóstolgatja összetételét, s lépéseivel méregeti a hídnyílások hosszát. Aztán néhány napra Banja községbe ment, ahol hajdan mészkõbánya volt, s onnan bányászták ki a követ a visegradi híd részére. Napszámosokat vitt magával, és kiásatta a bányát, amelyet már teljesen betakart a föld s benõtt a cserje meg a törpefenyõ. Mindaddig ástak, amíg meg nem találták a széles és mély kõréteget. Ez a kõ tömörebb és fehérebb volt annál, amelybõl a visegradi hidat építették. Az építõmester innen leereszkedett a Drinához, egészen a Zepa folyóig, s itt kijelölte a komp helyét: ezen a kompon kellett a követ a túlsó partra szállítani. A vezír emberei közül akkor az egyik a tervekkel és számításokkal együtt visszatért Konstantinápolyba.

Az építõmester ott maradt, hogy várakozzék, de nem akart sem Visegradon lakni, sem pedig a Zepa fölött valamelyik keresztény házban. A Drina és a Zepa szögletében egy fennsíkon faházat építtetett magának - a vezír embere és egy visegradi írnok voltak a tolmácsai -, és abban lakott. Saját maga fõzött. A parasztoktól tojást, tejfölt, hagymát és aszalt gyümölcsöt vásárolt. Húst azonban, azt mondják, sohasem vett. Örökösen fúrt-faragott, rajzolgatott, a különbözõ mészköveket vizsgálgatta, vagy a Zepa medrét és irányát nézegette.

Ezalatt Konstantinápolyból megérkezett a tisztviselõ a vezír jóváhagyásával és az építkezéshez szükséges összeg egyharmadával.

Megkezdõdött a munka. Az emberek nem gyõztek csodálkozni a különös munkán. Az, amit építettek, távolról sem hasonlított hídra. Elõször is ferdén a Zepán át súlyos fenyõgerendákat döngöltek a vízbe, aztán két sor karót vertek közéjük, azokat vesszõkkel fonták össze, s agyaggal töltötték fel õket, mint a sáncot szokás. Így eltérítették a folyót irányából, s a meder egyik fele szárazon maradt. Épp akkor, amikor ezt a munkát befejezték, egy napon fenn a hegyekben felhõszakadás tört ki, és a Zepa pillanatok alatt felkavarodott és megdagadt. Ugyanazon az éjszakán a megáradt Zepa derékon kettészakította a már megépített gátat. Másnap a víz már leapadt, a sövénykerítés azonban ledõlt, a karókat a víz kitépte, a cölöpöket elferdítette. A munkások és a nép körében suttogni kezdtek, hogy a Zepa nem vesz magára hidat. Az építõmester azonban már a harmadik napon kiadta a parancsot, hogy új karókat verjenek le, még mélyebbre, mint eddig, s hogy a megmaradt gerendákat javítsák és egyengessék ki. S a sziklás folyómeder mélyébõl megint felhangzott a sulykok csapása és a munkások ütemes kiáltozása.

Csak akkor, amidõn már mindent elõkészítettek, s minden munkára készen állt, amikor már a köveket is odafuvarozták Banjából, csak akkor érkeztek meg a hercegovinai és dalmáciai kõfaragók és kõmûvesek. Fészereket emeltek, melyek elõtt a kõportól fehéren, akárha vízimolnárok lettek volna, faragták a köveket. Az építõmester meg körüljárta õket, föléjük hajolt, és egy sárga bádog háromszöggel és zöld zsinóron függõ ólomnehezékkel minduntalan méregette a munkájukat. Már mindkét oldalon levágták a sziklás és meredek partot, amikor a pénz elfogyott. A munkások elkedvetlenedtek, s a nép körében azt morogták, hogy a hídból semmi sem lesz. Egyesek, akik Konstantinápolyból jöttek, azt rebesgették, hogy a vezír a szóbeszéd szerint megváltozott. Senki sem tudja, mi baja, betegség gyötri, vagy valami gondja van, elég az hozzá, hogy egyre hozzáférhetetlenebb, már konstantinápolyi megkezdett munkáit is abbahagyja, s elfeledkezik róluk. Néhány nap múlva azonban megérkezett a vezír embere az elmaradt pénzzel, s az építkezést folytatták.

Demeter-nap elõtt tizenöt nappal az emberek, akik az építkezéstõl kissé följebb a gerendahídon átkeltek a Zepán, elõször vették észre, hogy a folyó mindkét partján, a sötét palakõbõl faragott kövek fehér, sima fala mered elõ, s a fehér kõfalat, akár a pókháló, állványok veszik körül. Attól kezdve a kõfal napról napra növekedett. Idõközben azonban beállt az elsõ fagy, s a munka megszûnt. A kõmûvesek télre hazamentek, az építõmester azonban ott telelt faházában; szinte sehová sem járt, egész idejét ott töltötte, szüntelenül tervei és számításai fölé görnyedve. Csak a munkahelyre járt ki gyakran, hogy ellenõrizze. Tavasszal, mikor a jég repedezni kezdett, gondokba merülten minduntalan körüljárta az állványokat és a töltéseket. Néha még éjszaka is, fáklyával a kezében.

A kõmûvesek már György-nap elõtt visszatértek, s a munka újra megkezdõdött. S pontosan nyár derekán be is fejezõdött. A munkások jókedvûen bontották le az állványokat, s a gerendák és deszkák szövevényeibõl fehéren és karcsún kibontakozott a híd, amelynek mindössze egyetlen, egyik parttól a másikig terjedõ íve volt.

Minden másra hamarabb lehetett volna gondolni ezen a szétszakadozott és elhagyott vidéken, mint egy ilyen csodálatos építményre. Olybá tûnt fel, mintha mindkét part egy-egy habzó vízsugarat lövellt volna ki egymás felé magából, s ezek a sugarak összecsaptak, egyetlen ívben egyesültek, s így maradtak egy pillanatra, az örvénylõ mélység fölött lebegve. A boltív alatt, a látóhatár mélyén a Drina egy sötétkék darabkája látszott, lenn a mélyben pedig a habzó és megfékezett Zepa gurgulázott. A szem sokáig nem tudott hozzászokni a mesebeli költött és finom vonalaknak ehhez az íveléséhez, amely olyan, mintha röptében csak fennakadt volna az iszalaggal és cserjével teli, éles, sötét szirteken, s az elsõ kedvezõ alkalommal folytatja szárnyalását, és eltûnik szem elõl.

A környezõ falvakból odatódultak az emberek, hogy láthassák a hidat. Visegradról és Rogaticáról is eljöttek a városiak, s megcsodálták a hidat, miközben sajnálkoztak, hogy ilyen szirtes és vad helyre építették, nem pedig az õ városuk mellé.

- Vezírt kell a világra hozni! - feleltek ilyenkor nekik a žepai emberek, s tenyerükkel megveregették a kõkorlátot, amelynek olyan egyenes és éles pereme volt, mintha sajtból vágták, nem kõbe faragták volna.

S mialatt még az elsõ utasok ámulatukban meg-megállva áthaladtak a hídon, az építõmester kifizette a munkásokat, szerszámaival és papirosaival teli ládáit összekötözte, lóra rakta, s a vezír embereivel együtt elindult a Konstantinápoly felé vezetõ úton.

Csak ekkor indult meg róla városokban és falvakban a mendemonda. Szelim, a cigány, aki a lován fuvarozta el az építõmester holmiját Visegradról, ott ül a boltokban, és isten tudja, hányadszor, újra elmeséli mindazt, amit errõl az idegenrõl tud.

- Igazat szólva, nem is olyan ez az építõmester, mint a többi ember. Még a télen, mikor állt a munka, tíz-tizenöt napig sem mentem feléje. Mikor aztán megérkeztem, hát látom, hogy minden ugyanolyan rendetlenségben van, mint amikor elhagytam. Ott ült a jéghideg faházban, medvebõr sipkával a fején, a hónaljáig bebugyolálva, csak a karjai kandikáltak elõ kéken a hidegtõl, õ pedig egyre csak reszelgette a követ, aztán írt valamit, aztán megint a követ reszelte, s megint írt. S ez egyre így ment. Én leraktam, amit hoztam, õ meg csak nézett rám a zöld szemével, a szemöldöke meg úgy fölborzolódott, mintha föl akarna falni. S meg se mukkant, nem szólt egy árva szót sem. Sose hallottam szólni. S mennyit kínlódott, emberek, teljes másfél esztendeig, s mikor aztán elkészült, elindult Sztambulba; átvittük a kompon, s elballagott azon a lovon; de hogy egyszer is visszafordult volna, hogy egy pillantást vessen akár ránk, akár a hídra! Azt már nem!

A boltosok meg egyre többet kérdezgetik az építõmesterrõl és az életérõl, s mind jobban álmélkodnak, s nem gyõzik sajnálni, hogy amíg a visegradi utcákon járkált, nem nézték meg jobban és figyelmesebben.

Az építõmester pedig ezalatt úton volt, s mikor kétnapi járásra megközelítette Konstantinápolyt, pestisben megbetegedett. Lázban égett, s alig tartotta magát a lován, mikor a városba ért. Nyomban betért az olasz ferences barátok kórházába. Másnap pedig ugyanebben az idõben egy ferences fráter karjaiban kilehelte lelkét.

A vezírt már másnap reggel értesítették az építõmester haláláról, s átadták neki a visszamaradt számlákat és a híd tervrajzait. Az építõmester a fizetésének csupán a negyedrészét vette föl. Sem adósságot, sem készpénzt, sem végrendeletet, sem pedig örököst nem hagyott hátra. Hosszas gondolkodás után a vezír megparancsolta, hogy a fennmaradt háromnegyed részbõl egy részt a kórháznak fizessenek ki, a másik két részbõl pedig kegyes alapítványt létesítsenek, amelybõl a szegényeknek kenyeret és levest adjanak.

Éppen akkor, amikor ezt elrendelte - nyár végi csendes reggel volt -, egy fiatal, de tanult konstantinápolyi mualim, azaz tanító kérvényét nyújtották át neki. A mualim Boszniában született, könnyedén gördülõ verseket írt, s a vezír idõrõl idõre megajándékozta és támogatta. Amint mondotta, fülébe jutott, hogy a vezír hidat építtetett Boszniában, és õ abban reménykedik, hogy mint minden középítményre, a hídra is feliratot vésnek, hadd tudja a világ, mikor építették a hidat, és ki építtette. Mint mindig, most is felajánlotta a vezírnek szolgálatait, s kérte, érdemesítse arra, hogy fogadja el kronogrammáját, melyet megküld, s melyet nagy fáradsággal megszerkesztett. A csatolt kemény papiroson piros és arany kezdõbetûkkel ez a kronogramma volt igen gondosan kirajzolva:

Mikor a Jóságos Igazgatás és a Nemes mesterség

Kezet nyújtának egymásnak,

Keletkezett ez a pompás híd,

Az alattvalók öröme és Juszuf büszkesége

Mindkét világon.

Ez alatt a vezír tojásdad alakú pecsétje volt látható, két egyenlõtlen mezõre osztva; a nagyobb mezõben ez volt olvasható: Juszuf Ibrahim, Isten igaz rabja, a kisebb mezõben pedig a vezír jelszava: Hallgatásban a biztonság.

A vezír sokáig ült a kérvény elõtt, széttárt karokkal, egyik tenyerét a verses feliratra, a másikat pedig az építõmester számadásaira és a híd tervrajzaira szorítva. Az utóbbi idõben egyre hosszabb ideig töprengett a kérvények és iratok fölött.

Már a nyáron két esztendeje múlt bukásának és bebörtönöztetésének. A hatalomba való visszatérése után egy ideig semmiféle változást sem vett észre magán. Legszebb éveiben járt, amikor az ember ismeri és érzi az élet értékét; valamennyi ellenfelét legyõzte, s hatalmasabb volt, mint valaha; a közelmúlt bukásának mélyével fel tudta mérni hatalma magasságát. De minél jobban telt az idõ, a vezír emlékezetében - ahelyett hogy felejtett volna - mind gyakrabban bukkant fel a börtön gondolata. Ha olykor-olykor sikerült is elhessegetnie ezt a gondolatot, arra nem volt ereje, hogy távol tartsa az álmot. Lassanként álmában bukkant elébe a börtön, s az éjszaka álmaiból, mint bizonytalan rémület, az ébrenlétbe is átsiklott, és megmérgezte napjait.

Érzékenyebbé vált a körülötte levõ dolgok iránt. Sértették egyes tárgyak, amelyeket azelõtt észre sem vett. Megparancsolta, hogy a palotában szedjenek föl minden bársonyt, és világos színû posztóval helyettesítsék, amely sima, lágy és nem suhog az ember keze alatt. Meggyûlölte a gyöngykagylót, mert gondolatban valami hideg pusztasághoz és magányossághoz fûzte. Ha a gyöngykagylót megérintette vagy csupán megpillantotta, fogai elvástak, és hideg borzongás futott végig a bõrén. Minden olyan bútort vagy fegyvert, amelyen gyöngydísz volt, eltávolított a szobából.

Lassanként mindent burkolt vagy mély bizalmatlansággal fogadott. Valahonnan az a gondolata támadt: minden emberi cselekvés és minden szó rosszat idézhet az emberre. S ez a lehetõség kezdett áradni minden tárgyból, mindenbõl, amit hallott, látott, mondott vagy gondolt. A diadalmas vezír félni kezdett az élettõl. S így, anélkül hogy sejtette volna, abba az állapotba jutott, amely a haldoklás elsõ fázisa, mikor az ember lassanként több érdeklõdéssel nézi az árnyékot, amelyet a tárgyak vetnek, semmint magukat a tárgyakat.

Ez a baj furdalta és szaggatta a belsejét, s a vezír még csak nem is gondolt arra, hogy bárkinek is megvallja s bárkire is rábízza; s ha ez a gonosz nyavalya be is végzi munkáját és a felszínre tör, senki sem ismer majd rá, az emberek egész egyszerûen azt mondják: halál. Mert az emberek nem is sejtik, hányan vannak a nagyok és hatalmasok, akik így, hallgatagon és láthatatlanul, de gyorsan meghalnak magukban.

A vezír ezen a reggelen is fáradt volt, mint akit elkerült az álom, de higgadt és nyugodt; szempillája nehéz volt, arca pedig fagyos a reggeli hûvösségben. A külföldi építõmesterre gondolt, aki meghalt és a szegényekre, akik majd megeszik a keresetét. A távoli, hegyes-völgyes és sötét országra, Boszniára (ha Boszniára gondolt, kezdettõl fogva volt valami sötét a gondolataiban!), amelyet még az iszlám világossága sem tudott, csak részben beragyogni, ahol az élet, minden magasabb rendû emberségesség és szelídség nélkül, szegény, csenevész és fanyar, s hány ilyen tartomány van ezen az istenáldotta nagy világon? Hány vad folyó hidak és gázlók nélkül? Mennyi vidék van ivóvíz nélkül, és mennyi dísztelen és szépség nélküli mecset?

Gondolatban kitárult elõtte a világ, telis-tele mindenféle bajjal, ínséggel, szükséggel s a legkülönbözõbb formájú félelemmel.

A napfény a kerti kioszk apró, zöld tetõcserepein villogott. A vezír lesütött tekintete a mualim verses feliratára esett, lassan fölemelte kezét, és kétszer áthúzta a pecsét elsõ részét, melyen a neve állott. Csak a jelszó maradt: Hallgatásban a biztonság. Egy ideig csak állt a jelszó fölött, aztán újra fölemelte a kezét, s egy erõteljes mozdulattal ezt is áthúzta.

Így maradt a híd névtelen és jeltelen.

Ott villogott Boszniában a napon, és ott ragyogott a holdfényben, s emberek és állatok haladtak át rajta egyik partról a másikra. Lassan-lassan egészen eltûnt körébõl a feltúrt föld, eltûntek a széjjelhányt holmik, amelyek minden új építményt körülvesznek; az emberek széjjelhordták, s a víz elsodorta a törött karókat, az állványdarabokat s a visszamaradt építkezési anyagot, az esõk pedig elmosták a kõfaragómunkák nyomait. A táj azonban nem tudott hozzásimulni a hídhoz, sem pedig a híd a tájhoz. Oldalról nézve fehér és merész hajlású íve magányosnak és elkülönültnek látszott, s a vándor utast úgy meglepte, mint valami különös, a sziklák vadonába tévedt és elkapott gondolat.

Az, aki mindezt elmeséli, elõször jutott arra a gondolatra, hogy kivizsgálja és megismerje a híd eredetét. Ez egy este történt, mikor a hegyekbõl visszatérõben s fáradtan leült a kõpárkányzat mellett a hídon. Forró nyári napok voltak, de hûvös éjszakák. Mikor hátát a kõnek támasztotta, érezte, hogy az még meleg a nappali hõségtõl. Az ember izzadt volt, és a Drináról hûvös szél fújt; kellemes, különös volt a meleg, faragott kõ érintése. Mindjárt megértették egymást. Az ember akkor elhatározta, hogy megírja a híd történetét."

Csuka Zoltán fordítása

"Četvrte godine svoga vezirovanja posrnu veliki vezir Jusuf, i kao žrtva jedne opasne intrige pade iznenada u nemilost. Borba je trajala celu zimu i prolece. (Bilo je neko zlo i hladno prolece koje nije nikako dalo letu da grane.) A sa mesecom majem izide Jusuf iz zatocenja kao pobednik. I život se nastavi, sjajan, miran, jednolican. Ali od onih zimskih meseci, kad izmedu života i smrti i izmedu slave i propasti nije bilo razmaka ni koliko je oštrica noža, ostade u pobedniku veziru nešto stišano i zamišljeno. Ono neizrecivo, što iskusni i napaceni ljudi cuvaju u sebi kao skrovito dobro, i što im se, samo pokatkad, nesvesno odražava u pogledu, kretnji i reci.
Živeci zatocen, u osami i nemilosti, vezir se setio svoga porekla i svoje zemlje. Jer, razocaranje i bol odvode misli u prošlost. Setio se oca i majke. (Umrli su oboje još dok je on bio skroman pomocnik nadzornika carskih štala, i on je dao da im se opervaze grobovi kamenom i podignu beli nadgrobni nišani.) Setio se Bosne i sela Žepe, iz kog su ga odveli kad mu je bilo devet godina.
Bilo je prijatno, tako u nesreci, misliti na daleko zemlju i raštrkano selo Žepu, gde u svakoj kuci ima prica o njegovoj slavi i uspehu u Carigradu, a gde niko ne poznaje i ne sluti nalicje slave ni cenu po koju se uspeh stice.
Još toga istog leta on je imao prilike da govori s ljudima koji su dolazili iz bosne. Raspitivao je, i kazivali su. Posle buna i ratova bejahu naišli nered, oskudica, glad i svakojake bolesti. On odredi znatnu pomoc svima svojima, koliko god ih još ima u Žepi, i u isto vreme naredi da se vidi šta im je najpotrebnije od gradevina. Javiše mu da ima još cetiri kuce Šetkica i da su ponajimucniji u selu, ali da je i selo i sav taj kraj osiromašio, da im je džamija oronula i pogorela, cesma presahla; a najgore im je što nemaju mosta na Žepi. Selo je na bregu kraj samog utoka Žepe u Drinu, a jedini put za Višegrad ide preko Žepe, pedesetak koraka poviše ušca. Kakav god most nacine od brvana, voda ga odnese. Jer, ili nabuja Žepa, naglo i iznenada kao svi gorski potoci, pa podrije i otplavi grede; ili nadode Drina, pa zajazi i zaustavi Žepu kod ušca, i ona naraste i digne most kao da ga nije ni bilo. A zimi se opet uhvati poledica po brvnima, pa da se polome i stoka i ljudi. Ko bi im tu most podigao, ucinio bi im najvece dobro.
Vezir dade šest cilima za džamiju i novaca koliko treba da se pred džamijom podigne cesma sa tri lule. I u isto vreme odluci da im podigne most.
U Carigradu je tada živeo jedan Italijan, neimar, koji je gradio nekoliko mostova u okolini Carigrada i po njima se procuo. Njega najmi vezirov haznadar i posla sa dvojicom dvorskih ljudi u Bosnu.
Stigli su još za snega u Višegrad. Nekoliko dana uzastopce su gledali zacudeni Višegradani neimara kako, pognut i sed, a rumen i mladolik u licu, obilazi veliki kameni most, tucka, medu prstima mrvi i na jeziku kuša malter iz sastavaka i kako premerava koracima okna. Zatim je nekoliko dana odlazio u Banju, gde je bio majdan sedre iz kojeg je vaden kamen za višegradski most. Izveo je argate i otkopao majdan, koji je bio posve zasut zemljom i obrastao šipragom i boricima. Kopali su dok nisu našli široku i duboku žilu kamena, koji je bio jedriji i belji od onog kojim je zidan višegradski most. Odatle se spustio niz Drinu, sve do Žepe, i odredio mesto gde ce biti skela za prevoz kamena. Tada se jedan od one dvojice vezirovih ljudi vratio u Carigrad s racunom i planovima.
Neimar ostade da ceka, ali nije hteo da stanuje ni u Višegradu ni u kojoj od hrišcanskih kuca ponad Žepe. Na uzvisini, u onom uglu što ga cine Drina i Žepa, sagradi brvnaru - onaj vezirov covek i jedan višegradski kjatib su mu bili tumaci - i u njoj je stanovao. Sam je sebi kuvao. Kupovao je od seljaka jaja, kajmak, luk i suvo voce. A mesa, kažu, nije nikad kupovao. Povazdan je nešto tesao, crtao, ispitivao vrste sedre ili osmatrao tok i pravac Žepe.
Uto se iz Carigrada vratio onaj cinovnik sa vezirovim odobrenjem i prvom trecinom potrebnog novca. Otpoce rad. Svet nije mogao da se nacudi neobicnom poslu. Nije ni nalicilo na most ono što se radilo. Najpre pobiše ukoso preko Žepe teške borove grede, pa izmedu njih dva reda kolja, prepletoše prucem i nabiše ilovacom kao šanac. Tako svratiše reku, i jedna polovina korita ostade suva. Upravo kad su dovršili taj rad, prolomi se jednog dana, negde u planini, oblak, i zacas se zamuti i nabuja Žepa. Tu istu noc provali vec gotov nasip po sredini. A kad sutradan osvanu dan, voda je bila vec splasna; ali je pleter bio isprovaljivan, kolje pocupano, grede iskrivljene. Medu radnicima i u narodu pode šapat da Žepa ne da mosta na se. Ali vec treci dan naredi neimar da se pobija novo kolje, još dublje, i da se isprave i poravnaju preostale grede. I opet je iz dubine odjekivalo kamenito recno korito od maljeva i radnicke vike i udaraca u ritmu.
Tek kad sve bi spremljeno i gotovo, i dovucen kamen iz Banje, stigoše klesari i zidari, Hercegovci i Dalmatinci. Podigoše im drvenjare, pred kojima su klesali kamen, beli od kamene prašine kao vodenicari. A neimar je obilazio oko njih, saginjao se nad njima i merio im svaki cas rad žutim limenim trougaonikom i olovnim viskom na zelenom koncu. Vec su bili s jedne i s druge strane prosekli kamenitu i strmu obalu, kad ponestade novca. Nasta zlovolja medu radnicima i u narodu mrmljanje da od mosta nece biti ništa. Neki koji su dolazili iz Carigrada pricali su kako se govori da se vezir promenio. Niko ne zna šta mu je, da li je bolest ili su neke brige, tek on biva sve nepristupacniji i zaboravlja i napušta vec otpocete radove i u samom Carigradu. Ali posle nekoliko dana stiže vezirov covek sa zaostalim delom novca, i gradnja se nastavi.
Na petnaest dana pred Mitrovdan, svet koji je prelazio Žepu preko brvana, malo poviše gradnje, primeti prvi put kako se s obe strane reke pomalja beo gladak zid od tesana kamena, opleten sa svih strana skelama kao paucinom. Od tada je rastao svakog dana. Ali uto padoše prvi mrazevi i rad se obustavi. Zidari odoše kucama, na zimovanje, a neimar je zimovao u svojoj brvnari, iz koje nije gotovo nikud izlazio, povazdan pognut nad svojim planovima i racunima. Samo je radnju priglédao cesto. Kad, pred prolece, stade led pucati, on je svaki cas, zabrinu, obilazio skele i nasipe. Pokatkad i nocu, sa lucem u ruci.
Još pre Ðurdevdana vratiše se zidari i rad otpoce ponovo. A tacno u pô leta bi posao dovršen. Veselo oboriše radnici skele, i iz toga spleta od greda i dasaka pojavi se most, vitak i beo, sveden na jedan luk od stene do stene.
Na svašta se moglo pomisliti pre negoli na tako cudesnu gradevinu u rastrganu i pustu kraju. Izgledalo je kao da su obe obale izbacile jedna prema drugoj po zapenjen mlaz vode, i ti se mlazevi sudarili, sastavili u luk i ostavili tako za jedan trenutak, lebdeci nad ponorom. Ispod luka se videlo, u dnu vidika, parce modre Drine, a duboko pod njim je grgoljila zapenjena i ukrocena Žepa. Dugo nisu oci mogle da se priviknu na taj luk smišljenih i tankih linija, koji izgleda kao da je u letu samo zapeo za taj oštri mrki krš, pun kukrikovine i pavite, i da ce prvom prilikom nastaviti let i išceznuti.
Iz okolnih sela povrve svet da vidi most. Iz Višegrada i Rogatice su dolazili varošani i divili mu se, žaleci što je u toj vrleti i divljini a ne u njihovoj kasabi.
- Valja rodit vezira! - odgovarali su im Žepljani i udarali dlanom po kamenoj ogradi, koja je bila prava i oštrih bridova, kao da je od sira rezana a ne u kamen secena.
Još dok su prvi putnici, zastajkujuci od cudenja, prelazili preko mosta, neimar je isplatio radnike, povezao i natovario svoje sanduke sa spravama i hartijama, i zajedno sa onim vezirovim ljudima krenuo put Carigrada.
Tek tada pode po varoši i po selima govor o njemu. Selim, Ciganin, koji mu je na svom konju dogonio stvari iz Višegrada i jedini zalazio u njegovu brvnaru, sedi po ducanima i prica, bogzna po koji put, sve što zna o strancu.
- Asli i nije on covek k'o što su drugi ljudi. Ono zimus dok se nije radilo, pa mu ja ne otidi po desetak-petnaest dana. A kad dodem, a ono sve neraspremljeno k'o što sam i ostavio. U studenoj brvnari on sjedi sa kapom od mededine na glavi, umotan do pod pazuha, samo mu ruke vire, pomodrile od studeni, a on jednako struce ono kamenje, pa piše nešto; pa struže, pa piše. Sve tako. Ja otovarim, a on gleda u mene onim zelenim ocima, a obrve mu se nakostriješile, bi reko proždrijece te. A nit govori nit romori. Ono nikad nisam vidio. I, ljudi moji, koliko se namuci, eto godinu i po, a kad bi gotov, pode u Stambul i prevezosmo ga na skeli, odljuma na onom konju: ama da se jednom obazrije jal na nas jal na cupriju! Jok.
A ducandžije ga sve više ispituju o neimaru i njegovom životu, i sve se više cude i ne mogu da nažale što ga nisu bolje i pažljivije zagledali dok je još prolazio višegradskim sokacima.
A neimar je dotle putovao, i kad bi dva konaka do Carigrada, razbole se od kuge. U groznici, jedva se držeci na konju, stiže u grad. Odmah svrati u bolnicu italijanskih franjevaca. A sutradan u isto doba izdahnu na rukama jednog fratra.
Vec iduceg dana, ujutro, izvestiše vezira o neimarovoj smrti i predadoše mu preostale racune i nacrte mosta. Neimar je bio primio samo cetvrti deo svoje plate. Iza sebe nije ostavio ni duga ni gotovine, ni testamenta ni kakvih naslednika. Posle dužeg razmišljanja, odredi vezir da se od preostala tri dela jedan isplati bolnici, a druga dva daju u zadužbinu za sirotinjski hleb i corbu.
Upravo kad je to naredivao - bilo je mirno jutro potkraj leta - donesoše mu molbu jednog mladog a ucenog carigradskog mualima, koji je bio iz Bosne rodom, pisao vrlo glatke stihove, i koga je vezir s vremena na vreme darivao i pomagao. Cuo je, kaže, za most koji je vezir podigao u Bosni i nada se da ce i na tu, kao na svaku javnu gradevinu, urezati natpis da se zna kad je zidana i ko je podiže. Kao uvek, on i sad nudi veziru svoje usluge i moli da ga udostoji da primi hronogram koji mu šalje i koji je s velikim trudom sastavio. Na priloženoj tvrdoj hartiji bio je fino ispisan hronogram sa crvenim i zlatnim inicijalom:
Kad Dobra Uprava i Plemenita Veština
Pružiše ruku jedna drugoj,
Nastade ovaj krasni most,
Radost podanika i dika Jusufova
Na oba sveta.
Ispod toga bio je vezirov pecat u ovalu, podeljen na dva nejednaka polja; na vecem je pisalo: Jusuf Ibrahim, istinski rob božji, a na manjem vezirova deviza: U cutanju je sigurnost.
Vezir je sedeo dugo nad tom molbom, raširenih ruku, pritiskujuci jednim dlanom natpis u stihovima, a drugim neimarove racune i nacrt mosta. U poslednje vreme on je sve duže razmišljao nad molbama i spisima.
Prošle su, još letos, dve godine od njegova pada i zatocenja. U prvo vreme, posle povratka na vlast, on nije primecivao kakve promene na sebi. Bio je u najlepšim godinama kad se zna i oseca puna vrednost života; pobedio je sve protivnike i bio mocniji nego ikad pre; dubinom skorašnjeg pada mogao jer da meri visinu svoje moci. Ali što je više odmicalo vreme, njemu se - umesto da zaboravlja - u secanju sve cešce javljala pomisao na tamnicu. Ako je i uspevao ponekad da rastera misli, on nije imao moci da spreci snove. U snu poce da mu se javlja tamnica, a iz nocnih snova je, kao neodreden užas, prelazila u javu, i trovala mu dane.
Postade osetljiviji za stvari oko sebe. Vredali su ga izvesni predmeti koje pre nije ni primecivao. Naredio je da se digne sav somot iz palate i zameni svetlom cohom koja je glatka, meka i ne škripi pod rukom. Omrznu sedef, jer ga je u mislima vezivao s nekom studenom pustoši i osamom. Od dodira sedefa i od samog pogleda na nj trnuli su mu zubi i prolazila jeza uz kožu. Sve pokucstvo i oružje u kom je bilo sedefa odstranjeno je iz njegovih soba.
Sve poce da prima sa prikrivenim ali dubokim nepoverenjem. Odnekud se ustali u njemu ova misao: svako ljudsko delo i svaka rec mogu da donesu zlo. I ta mogucnost poce da veje iz svake stvari koju cuje, vidi, rekne ili pomisli. Pobednik vezir oseti strah od života. Tako je i ne sluteci ulazio u ono stanje koje je prva faza umiranja, kad covek pocne da s više interesa posmatra senku koju stvari bacaju nego stvari same.
To je zlo rovalo kidalo u njemu, a nije mogao ni pomisliti da ga kome ispovedi i poveri; pa i kad to zlo dovrši svoj rad i izbije na površinu, niko ga nece poznati; ljudi ce kazati prosto: smrt. Jer, ljudi i ne slute koliko ima mocnih i velikih koji tako cutke i nevidljivo, a brzo, umiru u sebi.
I ovoga jutra vezir je bio umoran i neispavan, ali miran i sabran; ocni kapci su mu bili tešli a lice kao sledeno u svežini jutra. Mislio je na stranca neimara koji je umro, i na sirotinju koja ce jesti njegovu zaradu. Mislio je na daleku brdovitu i mracnu zemlju Bosnu (oduvek mu je u pomisli na Bosnu bilo neceg mracnog!), koju ni sama svetlost islama nije mogla nego samo delimicno da obasja, i u kojoj je život, bez ikakve više uljudenosti i pitomosti, siromašan, štur, opor. I koliko takvih pokrajina ima na ovom božjem svetu? Koliko divljih reka bez mosta i gaza? Koliko mesta bez pitke vode, i džamija bez ukrasa i lepote?
U mislima mu se otvarao svet, pun svakojakih potreba, nužde, i straha pod raznim oblicima.
Sunce je bleštalo po sitnoj zelenoj ceramidi na kiosku u vrtu. Vezir obori pogled na mualimov natpis u stihovima, polako podiže ruku i precrta dvaput ceo natpis. Zastade samo malo, pa onda precrta i prvi deo pecata sa svojim imenom. Ostade samo deviza: U cutanju je sigurnost. Stajao je neko vreme nad njom, a onda podiže ponovo ruku i jednim snažnim potezom izbrisa i nju.
Tako ostade most bez imena i znaka.
On je, tamo u Bosni, blještao na suncu i sjao na mesecini, i prebacivao preko sebe ljude i stoku. Malo - pomalo, išceznu posve, onaj krug razrovane zemlje i razbacanih predmeta koji okružuju svaku novu gradnju; svet raznese i voda otplavi polomljeno kolje i parcad skela i preostalu gradu, a kiše sapraše tragove klesarskog rada. Ali predeo nije mogao da se priljubi uz most, ni most uz predeo. Gledan sa strane, njegov beo i smelo izvijen luk je izgledao uvek izdvojen i sam, i iznenadivao putnika kao neobicna misao, zalutala i uhvacena u kršu i divljini.
Onaj koji ovo prica, prvi je koji je došao na misao da mu ispita i sazna postanak. To je bilo jednog vecera kad se vracao iz planine, i umoran, seo pored kamenite ograde na mostu. Bili su vreli letnji dani, ali prohladne noci. Kad se naslonio ledima na kamen, oseti da je još topao od dnevne žege. Covek je bio znojan, a sa Drine je dolazio hladan vetar; prijatan i cudan je bio dodir toplog klesanog kamena. Odmah se sporazumeše. Tada je odlucio da mu napiše istoriju."

Ivo Andrić tollából...